Főoldal » Hirdetőtábla » Móra

Interjú Lehóczki Lászlóval, a SPIDER mentőcsoport vezetőjével
Információ | 2015-06-03, 4:09 PM

SÁRGA MENTŐRUHÁS ANGYAL SZÁLLT LE KÖZÉNK NÉGYLÁBÚ SZŐRÖS SEGÍTŐIVEL

A Sajószentpéteri Kossuth Lajos Általános Iskola Móra Ferenc Tagiskolája a TÁMOP 3.1.4.C 14 EGÉSZSÉGES JÖVŐKÉP – INNOVÁCIÓ ÉS FEJLŐDÉS A KOSSUTH ISKOLÁBAN pályázat keretében tanulóinak GYERMEKNAP alkalmából színes programokkal kedveskedett

A nap fő produkciója a Miskolci Speciális Felderítő- és Mentőcsoport, röviden a SPIDER mentőcsoport vezetőjének, Lehóczki Lászlónak kutyás bemutatója volt. A hőség ellenére a gyerekek, a szülők, a kollégák feszült figyelemmel, nagy érdeklődéssel nézték végig a tanulságos, olykor humorral fűszerezett bemutatót a két kutya King és IQ részvételével.

Az alábbi interjú a helyszínen készült.

Ez év májusában PRO URBE kitüntető címmel ismerte el Önt Miskolc város a több éves önzetlen, lelkiismeretes munkájáért, melyet önkéntes és karitatív módon végzett mentési és felderítési területen. Engedje meg, hogy ezúton is gratuláljak a magam, a kollégáim és a gyereke nevében e kitüntetéshez! Az ide vezető út, az eltelt 19 év hosszú volt, számtalan megmérettetésen esett át csapatával együtt. Engem most mégis az odáig vezető út érdekel. Ki is valójában Lehóczki László? Mi visz rá egy embert egy életét is veszélyeztető jótékonykodások sorozatára? Történt-e valami gyermekkorában, ami erre az útra terelte? Ki vagy mi volt a motiváló erő?

L.L.„Nagyon szépen köszönöm a gratulációt! Ezt a díjat nagyon nagyra értékelem, mivel Miskolc város ismerte el azt az eddigi tevékenységet, amit folytatok. Igazság szerint 25 éve csinálom ezt a tevékenységet, 19 éve szervezett formában, tehát alapítványi támogatással is, mint SPIDER mentőcsoport.

Igazából, mint minden gyereknek, a kutya a szívügye. Van, aki kicsit ódzkodik tőle, míg nem ismeri meg. Én például a kutya szőribe kapaszkodva tanultam meg járni. Szüleim négy műszakban dolgoztak és nagyon sokat egyedül voltam éjszaka. Illetve velem volt a kis keverék kutyánk, a Dolly. Ő volt az, aki mindenütt velem volt, mint egy mentsvár, a gondolatát tudtuk, hogy mit akar, ő pedig azt, hogy én mit akarok. Innen indult el szerintem ez a nagyon nagy kutyaszeretet. Annak idején, amikor már nagyobb voltam, volt egy háztáji földje nagyapámnak és hát elvittek engem is egy ökrös szekérrel kukoricát törni a többiekkel együtt. Engem ott hagytak, hogy vigyázzak a többi gyerekre. Én, mint gyerek, felelőtlenül otthagytam őket és mentem a felnőttek után és én is törtem a kukoricát. Csakhogy nem velük együtt, hanem átlósan el. Hát bizony úgy eltévedtem, hogy egy éjszakát ott töltöttem a kukoricaföldön. Ott átéltem azokat a borzalmakat, amik ilyenkor vannak, hogy az árnyékok ott játszottak, ahogy fújt a szél, akkor a holdvilág, tehát tiszta horrorisztikus élmény volt ez. És én innen tudom, ami gyerek fejjem belém rögzült, hogy milyen az, amikor valaki eltéved, hogy nem tudja, honnan tudna segítséget kérni, illetve reménytelennek hiszi a helyzetet. És talán ez volt az a motiváció, hogy hasonló helyzetekben én is megpróbálok segíteni. Ehhez jó adottság volt a kutya. Én igazából, mint mondtam, kutya mellett nőttem fel. Körülbelül 12 éves korom óta kezdtem el komolyan kutyával foglalkozni, sport szinten. Voltak vizsláim, terrierem, vérebem, ami a vadászmunkával kötött össze. Igazából sosem vadásztam, de azokat az állatokat, amiket elejtettek és még el tudott menni, hogy ne kínlódjanak, „utánkerestem” velük. Ezek a kutyák tanítottak meg az életszerűségre, hogy egy kutyának milyen jó az orra, hogy tudnak, milyen stílusban keresni, mire lehet őket használni. A későbbiek folyamán áttértünk a kereső-kutyázásra, ami már személyeket keres. Annak idején a polgári védelem parancsnokától kaptunk egy felkérést, hogy vizsgáljuk meg azt, milyen lehetőségeink vannak arra az esetre, hogy ha gázrobbanás van, ha összedől egy ház, vagy ha valaki eltűnik az erdőben, hogy mi tudjunk ezekhez kutyákat képezni. Németországban, Ausztriában, Svájcban már a háború idején képeztek szanitéc kutyákat, akik a harcmezőn összeszedték a sérülteket, megmutatták a halottak helyét. Innentől kezdve indult el nálunk is az a folyamat, hogy a kutyákkal lehet majd személyeket keresni. Ez az évek folyamán kevésnek bizonyult, mert hiába találtuk meg az eltűnt személynek mondjuk a szatyorját, például egy szakadék szélén, mert gombázni ment el az illető, tudtuk, hogy nem tudjuk keresni tovább a szakadékban. Itt csatlakoztak hozzánk az alpinisták, akik szintén hobbijukon keresztül végezték ezt a tevékenységet. Aztán eljutottunk egy tónak a széléhez, ahol kerékpárt és ruhát találtunk, onnantól a tóban kellett keresnünk az eltűnt személyt, ekkor jöttek a búvárok. Ekkortól már külön kerestük az élő és az elhunyt személyeket. A kutyákban is kialakult az a jelzés, hogy külön jelezték ez élő -és külön a halott személyeket. Ezt nagyon jól tudjuk alkalmazni pl. egy külföldi katasztrófánál, földrengéseknél, ahol elsődleges természetes az élők helyének a meghatározása. Utána meg a gépek segítségével a romok eltakarításánál a halottakat úgy megtalálni, hogy azoknak a végtisztességet meg lehessen adni.”

Érdekes, veszélyes, felelősségteljes munka ez, amit végez. Mi az eredeti szakmája?

L.L. „Nagyon sok szakmám van. Amire a legbüszkébb vagyok, hogy a vasútnál voltam több mint húsz évig, mint villanymozdony műszerész. Akkor még éves szinten volt 20-30 riasztás. Általában hétvégekre estek ezek, vagy délutánra, úgy el lehetett viselni. A későbbiekben már nevünk is lett, meg az eredményeink is jöttek, az országban a legkülönbözőbb helyekre hívtak, akkor már bizony fel kellett adni a szakmát. Ekkor kerültem a polgárvédelemhez, ami hivatásból is egy része volt ennek a dolognak. Ott is körülbelül 120-150 riasztás volt. Muszáj volt szabadúszóként folytatni a munkát, mert ezt munka mellett nagyon nehezen lehet csinálni. Ez a bajom jelenleg is az embereimmel. Főleg nehéz, ha már család, gyerek is van. Az ember azt a kis idejét is mentéssel tölti, ami sokszor a család rovására megy.”

Az Ön családja hogy viszonyul az állandó riasztásokhoz, az állandó készenléthez? Elfogadók, befogadók lettek?

L.L. „Én mindig azt mondom, hogy egy speciális mentős addig csinálja a speciális mentést, amíg nem nősül meg, vagy nem hal meg. De hál’ Istennek, nekem olyan a családom, hogy megértő, tehát segítik azt, amit csinálok. Már 13 éves a kisebbik fiam, nagylányaim vannak, de amíg kicsik voltak a gyerekek, addig gyakran elképzeltük, hogy ők is kerülhetnek bajba, és hogy ilyenkor igenis segíteni kell! Erre nekünk vannak eszközeink, vannak kutyáink. Nagy szerencsénk volt annak idején, hogy a Mancs kutya annyira szépen fejlődött, hogy nagyon sok munkával, nagyon sok rutinnak tényleg úgy kiforrotta magát, hogy státusszimbólummá vált. Tulajdonképpen ővele kezdtük el fémjelezni ezt az egész mentést. 28 országban, idehaza 120-150 riasztást megcsinált, és egyedülálló volt ezzel. Azt hiszem, nagyon sokáig egyedülálló is lesz ezzel a teljesítményével, de már hál’ Istennek vannak követői. Ezeket mi is képezzük és segítünk nekik, így már nem kell nagy távolságot utaznunk, csak akkor, ha nem boldogulnak és hívnak minket. Úgyhogy oktatunk itt az országban más csapatokat is.”

A kutyák kiképzését Ön végzi, vagy vannak erre szakemberek?

L.L. „Én irányítom a képzést, illetve mindenki saját maga képzi a saját kutyáját. Családtag a kutya, nem pedig szolgálati kutya. Mindenki a sajátját félti, óvja.”

Ezek után félve kérdem meg, van-e szabadideje, hobbija? Hogy tölti el?

L.L. „Annak idején volt, hogy egyszer-kétszer elmentem pecázni, fogtam kb. 5 centis halacskát, aztán visszadobtam. Most ezt úgy oldottuk meg, hogy a kiképző pályán ástunk egy kisebb tavacskát, abban vannak halak, és ha nagyon van időm, akkor a fiammal 2-t,3-t kifogunk, aztán visszaengedjük. Ezzel meg is volt egy huzamosabb ideig a horgászás.”

Játsszunk egy kicsit a fantáziájával! Képzelje el, hogy egy ilyen pecázás alkalmával kifogja azt a bizonyos aranyhalacskát, ami teljesíti három kívánságát. Mi lenne ez?

L.L. „Hú, ez nehéz kérdés. De én mindig azt mondom, hogy legyen sok egészségünk, hogy bírjuk ezt sokáig csinálni! A másik dolog, hogy a mentőcsoportnak legyen már végre egy olyan támogatása, egy ügyeleti rendszer, amiben tudjunk dolgozni! Végezetül az, hogy az emberek óvatosabbak legyenek, hogy nem legyen annyi riasztásunk, mert ez senkinek sem jó, ha nekünk menni kell, mert akkor biztos, hogy valaki bajban van.”

Szép gondolatok. Én is ezt kívánom önnek és a csapattársainak, hogy legyen még minimum egy 19 év erőben, egészségben. Lelkileg erősek, bírják még?

L.L. „Az az igazság, hogy nagyon sok a riasztás, egyiken túl vagyunk, jön a másik. Igazából nem nagyon tudunk elgondolkodni dolgokon, hanem csak csináljuk gépiesen a feladatunkat. Mindig azt kívánjuk, hogy legyen már olyan hétvégénk, amikor nyugodtan lehetünk.”

Köszönöm szépen a beszélgetés!

Ne feledje, csodák vannak, hisz az Ön csapata és munkálkodásuk is az. Egyszer kifogja azt az aranyhalat, és…

Molnár Ildikó

 

                                                                     

 

Hozzáadta:: Ildikó |
Megtekintések száma: 315 | Érvényessége: 2015-07-03 | Helyezés: 5.0/1
Összes hozzászólás: 0
<